Mindössze két és fél hónap telt el Szlovákia európai uniós csatlakozása óta, amelytõl a hazai agrártermelõk fõként stabilitást, kiszámíthatóságot és jövedelembiztonságot várnak. Bár még túlontúl korai az uniós korszak értékelése, az újonnan csatlakozott országok agrártermelõi ennek ellenére már megtapasztalhatták, mit eredményez a piacnyitás.

Az EU–15-ök kereskedõi alig bírták kivárni a május elsejét. Elõbb Csehországban majd Lengyelországban vásárolták fel az övékéhez képest lényegesen olcsóbb sertés- és marhahúst, élõ állatokat. Olyannyira alapos munkát végeztek, hogy Lengyelországban néhány hét alatt állathiány alakult ki, amit északi szomszédaink szlovákiai importtal fedeztek. Ennek hatására csaknem két év után végre nálunk is normalizálódtak a húsfelvásárlási árak. Lehet, a szlovákiai boltokat, áruházakat járva a kiskereskedelmi árak esetleg mást sugallnak, a jelenlegi farmerárak azonban bizonyíthatóan mindössze a 2000-es és 2002-es felvásárlási árak szintjére emelkedtek.

De nemcsak a hús vált a piacnyitás után keresett cikké, hanem például a nyerstej és a teavaj is. A dél-szlovákiai õstermelõk egyszerre olyan nagy volumenre kaptak tejfelvásárlási ajánlatot fõleg magyar és cseh tejüzemektõl , hogy a hazai tejfeldolgozók komolyan félni kezdtek. Hogy állandó beszállítóikat ne veszítsék el, hajlottak a tej felvásárlási árának emelésére, pontosabban a környezõ országokhoz viszonyított árszint-kiegyenlítésre. Merthogy a tej esetében is a szlovákiai farmerárak voltak meszsze a legalacsonyabbak.

Tejfeldolgozóink is profitáltak a kereskedelmi korlátok megszûnésébõl: fõleg nyerstejet és a korábban eladhatatlan vajat az immár 25 országra bõvült közös piacon belül ott értékesítették, ahol többet adtak érte. A teavaj olyan jó boltnak bizonyult, hogy a vajhegyek egyszeribe eltûntek. S mert a szlovákiai áruházláncoknál lényegesen többet adtak érte, itthon egyszeriben hiánycikké vált az olcsó teavaj. Olyannyira, hogy a pozsonyi versenyhivatal is vizsgálódásba kezdett, nem kötöttek-e tejfeldolgozók kartellszerû megállapodást…

Hosszabb távon mindenképpen jövedelembiztonságot eredményez uniós tagságunk a GOF-növények, azaz gabonafélék és az olajosok termelõinek is. Az idén még talán több gazda – a felhalmozott tartozások súlya alatt, esetleg forgóeszköz híján – képtelen kivárni a november 1-jét, amikor is életbe lép az intervenciós felvásárlás, ám a rendszer a jövõre nézve kiszámíthatóságot és stabilitást garantál. Az agrárönkormányzat szakértõi mindenesetre már az idén is azt ajánlják a gabonatermelõknek: inkább helyezzék el terményüket közraktárban, minthogy a felvásárlók nyomásának engedve olcsón tegyék azt pénzzé. A raktárlevél ugyanis olyan értékpapír, amelyre könnyen vehetõ fel bankhitel.

A cukorrépa-termelõknek sem kell – legalábbis 2005 végéig – aggódniuk. A Világkereskedelmi Szervezet (WTO) nyomására ugyan biztosan megváltozik az EU cukorpiaci rendtartása, s bizonyosan meg kell nyitnunk piacainkat a harmadik országokban kitermelt nádcukor elõtt – minek hatására az EU-ban így nálunk is zsugorodni fog a cukorgyártásra felhasználható cukorrépa mennyisége, így vetésterülete is –, ám ez még korántsem jelenti, hogy le kellene mondanunk errõl a fontos növényrõl. Ellenkezõleg. Nyugati agrárközgazdászok szerint fényes jövõ vár a cukorrépára és a repcére, mint bioetanol-alapanyagra, amelybõl az EU-nak évrõl évre többet kell elõállítania.

Más a helyzet a zöldség- és gyümölcstermesztõkkel. Õk akár el is vérezhetnek az EU-konkurenciaharcban, ha nem tömörülnek termelõi-értékesítõ szervezetekbe, s a TÉSZ-ek révén nem próbálják meg összehangolni, hogy mibõl mennyit termeljenek. S talán nem ártana megszívlelniük a kereskedõk ama észrevételét is, miszerint „a hagyományos“ zöldségbõl, gyümölcsbõl a piac telítõdött. Ha nem tudunk „mást“ kínálni a piacon, termékeinket – legyenek azok osztályon felüliek –, a legjobb esetben is csak nyomott áron veszik át tõlük.

Kétlem viszont, hogy ez megéri a mi termelõinknek.

(gyor) - (Új Szó)