Magyarországon nemigen lehet szibériai tigrissel, szumátrai orrszarvúval vagy orangutánnal találkozni, de aki igazán ritka, a kihalás szélére sodródott állatokat keres, idehaza is találhat magának látnivalót. Ráadásként pedig olyan sikeres programokat is megismerhet a látogató, amelyekkel ezeket a különleges jószágokat - úgy tűnik - meg lehet őrizni az utókor számára.

Itt van például a házi bivaly. A múlt század elején gyakori háziállatnak számított, s még az 50-es években is sokfelé használták igavonóként, azután viszont gyakorlatilag eltűnt az országból. Az utolsókat a Balaton nyugati végénél lévő Zimánypusztán helyezték el, meglehetősen nomád (félvad) stílusban. Ez persze a bivalyokat egy csöppet sem zavarta, az állat ugyanis a szilaj tartás körülményei között érzi magát a legjobban. A vízibivalynak is nevezett négylábú él-hal a nedves, mocsaras élőhelyekért (olyannyira, hogy ezt a tulajdonságát gazdaként is érdemes számításba venni: előfordulhat, hogy a monoton munkát és a nagy terhelést egyébként jól tűrő állat szekérhúzás közben egyszerűen belefekszik az út menti dagonyába, és mindenfajta fegyelmezési próbálkozás ellenére csak akkor hajlandó továbbmenni, ha már kihűsölte magát).

Magyar szürke marha
Az ideális környezet és a kellemes semmittevés jót tett az állománynak, amely 1976-ban - amikor a jelenlegi helyére, a Zala megyei Kápolnapusztára került - már jóval több mint félszáz példányt számlált. Az ország gazdasági bajait azonban valamilyen módon a bivalyok is megérezték: a rendszerváltást csupán 26 tehén és egy bika élte meg. Ezt a kis csapatot vette át 1992-ben a természetvédelmi igazgatóság (a mai nemzeti park elődje), és fejlesztette mára több mint 170-es létszámú, folyamatosan gyarapodó csordává.

Jelenleg egy 30 hektáros, bokros, mocsaras területen éldegélnek a maguknak való fekete jószágok. Aki a hogylétük felől érdeklődik, márciustól személyesen is megtekintheti őket, a nemzeti park ugyanis egy építészeti díjjal is jutalmazott látogatóközpontot alakított ki Kápolnapusztán.

Przewalski-vadló
Míg a bivaly egykor Délkelet-Ázsiától Közép-Európáig mindenütt honos volt, a magyar szürke marhával - mióta világ a világ - csak mi büszkélkedhettünk. Az Alföldön a honfoglalás óta tenyésztett szarvasmarhaféle az 1700-as évekig Európa legkeresettebb hízómarhája volt, amelyet elsősorban ízletes húsa, másodsorban pedig sokoldalúan felhasználható "alkatrészei" - bőre, szarva - miatt kedveltek. Az állat szívósságára jellemző, hogy általában több száz kilométernyi lábon hajtás után érkezett meg a nyugati exportpiacokra, gyakorlatilag - legalábbis a mai kamionos szállítmányokkal összehasonlítva - szállítási veszteség, "úti-apadó" nélkül.

Az állat sorsát a nagyüzemi állattartás pecsételte meg (szerencsére csak majdnem): mivel lassan nő, tejet pedig alig ad, a hús- és tejgyárként működő üzemekben nem tartottak rá igényt. A 70-es években már csak 400-500 példány élt az országban, akkor azonban a hortobágyi és a kiskunsági nemzeti park fajtavédelmi programba kezdett, és a régi, jól bevált külterjes módszerrel ismét tenyészteni kezdte a magyar szürkét. Ma a nemzeti parkok többsége mellett már magánvállalkozók, illetve természetvédelmi alapítványok is bekapcsolódtak a tenyésztési programba. A magyar szürke marhából időközben - a biodivatnak köszönhetően - egyfajta slágercikk lett, igazolva, hogy a génmegőrzés adott esetben gazdaságilag is értelmes vállalkozás lehet. A szürke marhát kétféle módon hasznosítják: a kizárólag természetes tápanyagot (füvet) fogyasztó, mínusz harminc fokig télen is a szabadban tanyázó állat húsa egyre keresettebb a nyugat-európai élelmiszerpiacon (egyebek mellett szalámi és bébiétel készül belőle), magát az állatot pedig fajtanemesítési céllal szokták igénybe venni, éppen korábban lenézett tulajdonságai - igénytelensége, ellenálló képessége - miatt.

Jelenleg 4400 törzskönyvezett tehén és 320 lajstromozott bika él az országban. Néhány példány határainkon túlra is elkerül, de kizárólag szaporodásra képtelen (tinó) állapotban, a magyar génbank kiárusítása ugyanis jogszabályokba ütközne.

Szintén sikertörténet, de az előzőeknél jóval kalandosabb a hortobágyi vadlovak históriája. A Przewalski-vadlónak nevezett állat egykor az egész kontinensen gyakori lehetett, legalábbis a barlangrajzok ezt tanúsítják. Az 1800-as évek második felében viszont - éppen lótartó őseink hatékony közreműködése, a legelőkért folytatott küzdelem eredményeként - már csak Mongóliában fordult elő, sőt 1879-re a tudomány akkori állása szerint ki is pusztult. Abban az évben azonban egy Nyikolaj Przewalski nevű orosz katonatiszt egy felderítő expedíció során megpillantott néhány példányt, majd az ő történetének hitelt adva Carl Hagenbeck, a neves állatkereskedő 1901-ben és 1902-ben sikeres vadbefogó utakat szervezett a térségbe, és 53 csikót sikerült is élve Európába, illetve Amerikába szállítania. Ezek az állatok lettek a ma élő állomány ősei, "vad" Przewalski-lovat ugyanis 1968 óta nem sikerült találni.

A második világháború után mindössze 21 állat tette ki a fajt, ma viszont - az eredményes állatkerti tenyésztésnek köszönhetően - 1500 lóból áll az állomány, és egyre többször kerül szóba a visszatelepítés lehetősége. Ennek legkomolyabb akadálya, hogy a Przewalski-ló életmódját a valóságban senki sem ismeri, mivel az állatkertek kapuin kívül senkinek sem volt módja tanulmányozni az állat viselkedését természetes környezetében. Itt kapcsolódik a történetbe a Hortobágyi Nemzeti Park, ahol - a Pentezug nevű, az ázsiai sztyeppékre emlékeztető növényzetű, 2400 hektáros szikes pusztán - 1998 óta 16 vadló éldegél jólétben és háborítatlanul.

A Przewalski-ló valódi vadállat - legalábbis a szónak abban az értelmében, hogy nemigen kedveli az ember közelségét, s a simogatásra az állatkertben is gyakran rúgással, harapással felel. A hortobágyi példányokat pedig a tudományos kutatás sikere végett amúgy is igyekeznek minél inkább elzárni az embertől. Emiatt a látogató legfeljebb messziről, távcsövön át vethet egy pillantást a kicsi, de annál különlegesebb ménesre. Mégis sokan elzarándokolnak miatta legalább a pentezugi élőhely határáig, hiszen Európában több száz éve senki sem láthatott pusztán legelésző vadlovat.

Hargitai Miklós - Népszabadság